Mindig is
honvággyal töltöttek el a mediterrán domboldalak, a szőlő és a bálák együttes
látványa. Mi mást juttathatna eszembe, mint Toszkánát. A tengert, a szőlőket, a gyönyörű kis téglaberakású
lapos tetejű házakat, a füge és a rozmaring illatát, az
olivaligeteket, a kabócák morajlását, a tenger felé vezető poros
földutat, a tenger melletti pineta-kat, a scarafaggio-kat a homokban, amit
mindig összegyűjtöttünk egy vödörbe, majd anyára öntöttünk miközben napozott. A
gyors sprintet a tűzforró homokban a tengerig, a déli paradicsomos,
bazsalikomos bruschettát, az ebéd utáni pihenést és a
délután 4 órát.
Apa mindig
ilyentájt jött utánunk robogóval. Ekkor fáradhatatlanul a rendelkezésünkre állt.
Amikor a tenger hullámzott, a nyakába vett
egyesével mindenkit, és azt élveztük, hogy míg őt beteríti teljesen a víz,
addig nekünk csak köldökig ér. Voltak persze fáradtabb napjai is, ilyenkor csak
hagyta magát nyakig beásni a homokba, hogy sellőt varázsoljunk belőle.
A három hetes
villányi szakmai gyakorlatom alatt sokszor eszembe jutott apa. Persze erről
gondoskodtak vendéglátóim is, kik felelevenítettek egy-egy kedves emléket róla.
Néha csalódott
vagyok emiatt, hogy talán sosem sikerül kikecmeregni apánk árnyékából. De
jobban meggondolva nem is kell. Apát mindenki szerette, és ez óriási
büszkeséggel tölt el. Hatalmas áldás a mai világban, ha az embernek vannak
mélyreható gyökerei, mikor mindenki csak a saját útját akarja járni, családok
szétröppennek, elvek pillanat alatt eltűnnek, családi tradíciók megszűnnek,
mindenki csak az élvezeteknek él, és hamis boldogságot hajszol. Apának a bor
nem az élet hedonista felét jelentette, nem is anyagi javat, hisz akkor
megmaradt volna egyszerűen flying winemaker. Hanem egy olyan eszközt, ami ismét hírnevet
szerezhet hazánknak. Talán ez a következetesség, szorgalom és emberszeretet a
legfontosabb érték, amit sajnos egy kicsit újra meg kell tanulnunk és ami az
első generációban jobban benne volt. A
munka szeretete, a föld megbecsülése, a szavak valódisága, a tettek következetessége
és a család szeretete.
Apa mindig
megette még az alma csutkáját is, csak a szárát hagyta meg. Komolyan. Erre én
mindig azt mondtam, hogy én nem tudom megenni. Apa erre rám förmedt, hogy nincs
olyan, hogy nem tudod, legfeljebb nem akarod. És igaza lett, bár azóta sem esik
jól a csutkája, és nem tudom, hogy ő mit szeretett rajta, azért becsületből
megeszem! A tanulság talán az, hogy minden csak elhatározás kérdése. Nincs
olyan, hogy valami nem működik, kellő szeretet, hit és kitartás mindent
működtet. Huszonévesen talán könnyebb így gondolkodni, viszont nagy a
felelősség rajtunk, hogy amit gondolunk ma, az holnapra ne váljon köddé.
Sokan bírálják
a papokat, hogy könnyű olyan dolgokról beszélni, amit soha át nem élhettek, apa
erre mindig azt mondta, hogy Mourinho a világ legjobb edzője, noha sosem volt
játékos.
Bár még nálunk
nem volt harmadik generációs gyerekáldás, de majd büszkén mesélhetünk gyermekeinknek
a nagyapjukról!
